Az én mesém

Énem elmesélve

Próbáltál már mesét írni? Mesét írni, ráadásul magadról? Pár évvel ezelőtt részt vettem egy zeneterápiás, saját élményen alapuló továbbképzésen ott találkoztam ezzel a feladattal. Nagyon tanulságos, érdemes egyszer neki ülni, végigvezetni önmagunkat a saját utunk állomásain.

MESE

Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, még az üveghegyen is túl, dimbes-dombos szép vidéken, volt egy kacsalábon forgó palota. Ebben élt az öreg király, feleségével és két gyermekével. Kicsi volt a királyságuk, bármerre indultak is öt perc séta után már a végén találták magukat, de büszkék voltak rá, mert őseik saját erejükből építették fel a birodalmat, és adták tovább egymásnak apáról fiúra. Az öreg király nagyon szerette országa népét, tanította őket fontos tudományokra, de még jobban szeretett velük együtt zenélni, mulatni. A királyné is szívesen oktatta a népet jóságra, szépségre és művészetekre, és ő maga is jó példával járt elő, sokat olvasott, zenét hallgatott, énekelt. Ebben a környezetben nevelkedtek gyermekeik egy fiúcska, és egy leányka. A kis királylány, a történet főhőse, boldogan éldegélt a kissé már romos, megkopott palotában, szívesen ücsörgött a porban a nép gyermekeivel, bújócskáztak az illatos orgona bokrok alatt, felfedezték a környék minden zegét - zugát. Nagy szabadságot kaptak a gyerekek, félni nem kellett semmitől a királyságban. Hat éves lehetett, amikor valahonnan a távolból gyönyörűen szóló hangokat hozott el hozzá a szél. Szaladt is a termeken keresztül anyjához azon nyomban. Édesanyám! Mi szól ilyen szépen, és honnan hallatszik ez a gyönyörű hang?Menjünk oda azonnal, én is meg akarom szólaltatni!

Kicsi vagy még, gyönge a kezed ehhez a muzsikához. Várj egy-két évet hogy megerősödj és, ha türelmes és kitartó vagy megtalálod, és elnyered a szép hangokat. Megfogadta a tanácsot a kislány, nem volt mit tenni, kivárta az idejét. Ahogy nagyobbacska lett elindult megkeresni, mi lehet az, ami olyan nagy hatással volt rá évekkel azelőtt. Hamuba sült pogácsát kért az anyjától és útnak eredt a szomszédos birodalom felé, ahonnan a varázslatos hangok szóltak. Ment mendegélt. Barátságos tájon vitt az út. Akárkivel találkozott, mindenkinek volt hozzá valami kedves, biztató szava. Egyszer csak egy virágos mezőre ért, amin egy szép kis házikó állt, innen szűrődtek ki a csoda hangok. Udvariasan kopogására egy kedves, finom hang hívta be. Isten hozott, gyermekem! Mi járatban vagy erre? Nem csak a hangja, de a kinézete is nagyon kedves volt az öreg Tündérnek, akinek házába megérkezett a kis királylány. Mindenhonnan harmónia, nyugalom, sőt finom illat áradt. Évek óta vágyom rá, hogy megtaláljam azt a hangszert, aminek ilyen gyönyörű hangja van, és a fülem ma ide vezetett a te otthonodba! Kérlek, taníts engem! Így szegődött el a kis királylány tündér inasnak hét esztendőre. A Tündér irányította tanulmányait, és egy pillanatra sem volt kérdés számára, hogy bizony ő egész életében a gyönyörű hangokkal fog foglalkozni, és az a feladata, hogy ezt a szépséget, örömöt másoknak is megmutassa, és méltó utódja legyen a jóságos öreg tündérnek. Még alig tudott néhány hangot megszólaltatni a hangszerén, beválasztották a királyság Hangegyletébe, így igen korán megszerette, megismerte az együtt játszás, együtt hangzás szabályait, örömeit.

Fontos iskola volt ez, ahol mindig a közös erővel megszülető alkotás volt a lényeg, melyben mindenkinek egyéni felelőssége van! Szülei és nagyszülei örültek ennek, mindenben támogatták a kis királylányt. Bizony akadtak nehéz pillanatok. Ha jó nap virradt gyémántok, drágakövek hullottak ki a hangszerből a muzsikálás során, máskor meg varangyos békák jöttek ki belőle kuruttyolva. Ilyenkor legszívesebben földhöz csapta volna hangszerét a kis királylány, de az anyai kitartás, szigorúság tovább lendítette a gyakorlást. Szerencsés csillagzat alatt született a kislány, mert az út, amin elindult, szép egyenesen haladt előtte. Nem ismerte az erőfeszítést, a kudarcot, amit megálmodott, valóra vált, mindig hálát érzett emiatt. Egy nap így szólt a Tündér:

- Amit én tudtam, megtanítottam neked! Eredj, keresd meg az ezer mérföldre lévő unoka öcsémet. Egy Elefánt csont toronyban él a királyság legmagasabb hegyén, melyet szinte lehetetlen megközelíteni, olyan mély liszt tenger veszi körbe. Sokan beleragadtak már, akik megpróbálták! Légy kitartó, eredj Isten hírével! Hálás szívvel vett búcsút öreg tanítójától a kislány, szívében örökre megőrizte mestere tanítását, aki ezután hamarosan, örök dallammá változott át. Édesanyja megsütötte neki a hamuba sült pogácsát, és útjára bocsátotta. Ment- mendegélt a királylány. Este felé már megéhezett, elfáradt. Szerencsére egy fogadó mellett haladt el az útja, gondolta betér oda megpihenni. Ahogy benyitott, kellemes meleg, otthonos légkör fogadta, szívesen látták, finom enni- inni valóval kínálta a fogadós. Ahogy körülnézett,

csupa vándort látott. Beszélgetésbe egyedtek, megosztották egymással vándorlásuk tapasztalatait. Hamarosan előkerültek a hangszerek is, és vidám mulatozás vette kezdetét. A fogadós azt mondta, addig maradhatnak, amíg kedvük tartja, csak minden nap muzsikáljanak neki jó sokat, mert ő nagyon szereti a zenét. Így teltek a napok. Jól érezték magukat a vendégek, jó barátokká váltak, sőt, mint egy nagy család úgy éltek együtt. Volt, aki csak néhány napig maradt, majd tovább folytatta útját, voltak öreg tapasztalt vándorok, akik átadták tudásukat a tanulni vágyóknak. Telt, múlt az idő. Nagyon jól érezte magát ezen a helyen a királylány. Muzsikált amennyi jólesett neki, sok barátot szerzett, sokat tanult, de egyszer csak kitelt az esztendő. Eszébe jutott a Tündér tanácsa, hogy neki az elefántcsonttoronyban élő Mágust kell megkeresnie. Sajgó szívvel vett búcsút a fogadóstól és barátaitól, majd nekiindult a Liszt tenger felé, azon az úton, amit tanácsoltak neki. Ahogy ment, mendegélt, kétségbeesett madárcsipogást hallott a magasból. Hát amint felnéz, látja, hogy egy szép kis tengelicet ejtett foglyul a csapda, ez a madárka csipog riadtan fönn a magasban. Egyet sem gondolt, kapta magát és már mászott is fel a fára, kiszabadítani a madárkát. Ahogy kinyitotta a kalicka ajtaját, gyönyörű dalba kezdett a kismadár. Olyan szépbe, hogy a királylány kapta a hangszerét és ő is együtt fütyült a madárkával. Egyszer csak átbucskázott a fején a kismadár, és Sugallat a varázsló állt a királylány előtt. Jó tett helyében jót várj! Köszönöm, hogy megmentettél, ha valaha segítségedre lehetek, elég, ha gondolsz rám, és én ott termek. -ezzel újra tengeliccé változott, és tovaszállt.

Hamarosan a Liszt-tengernél találta magát a királylány. Elővette hátizsákjából a fűrészt és nekiállt széles fatalpakat vágni, amit a lábára köthet, és fönn marad a liszten, nem süllyed bele. Vágta- vágta, csiszolta, formázta a fatalpakat. Mikor úgy gondolta, hogy elkészült, nekivágott a rengeteg lisztnek. Egy darabig jól haladt, fenn maradt a felszínen, de egyszer csak kiderült, hogy bizony alaposabban meg kellett volna munkálnia a fát! Nem dolgozta ki elég alaposan a talpak formáját, és egy erős szélfuvallat beterítette, és süllyedni kezdett! Már derékig merült a lisztben, mikor megjelent a kis tengelic egy egész sereg társával, kis csőrükkel megfogták a királylány ruháját, és partra segítették. A kismadár átbucskázott a fején, és újra előtte állt Sugallat a varázsló, és így szólt: Ha te komolyan veszed magad, és elhivatottságod, mások is komolyan vesznek majd! Légy alapos a munkádban! Hallottam a muzsikádat, amikor megmentettél a kalickából, tudom, hogy ott a helyed a Mágusnál a Hegy tetején. Ehhez azonban minden tudásodat, erődet, ügyességedet, sőt minden gondolatodat, vágyadat erre a célra kell összpontosítanod! Próbálj szerencsét egy esztendő múlva, és ha mindent megtettél érte, eléred Célod! aztán visszaváltozott madárrá, és tovarepült. A következő évben szorgalmasan, és teljes elhivatottsággal játszotta a szép hangokat a királylány, és emellett nap, mint nap elképzelte, hogyan jut át a végtelennek tűnő Liszt-tengeren, a saját maga által faragott fa talpak segítségével. Kitelt az esztendő, útnak indult a királylány. Sokkal szerényebben, de nagy belső erővel. Hamarosan ott találta magát újra az áthatolhatatlannak tűnő nagy fehérség előtt. Heteken át farigcsálta, alakította, tökéletesítette a fatalpakat, majd amikor már tudta, hogy elkészült munkájával, neki indult. Gond nélkül haladt, jöhettek a forgószelek, viharok, hurrikánok, ő csak ment egyenesen nem nézett se jobbra, se balra, látta a célt maga előtt, csak arra figyelt. A harmadik nap végére ott találta magát a hegy lábánál és kopogtatására kitárták előtte a Hangok kapuját! Nagy öröm volt ez, hiszen egész életében erről a pillanatról álmodott. El is indult felfelé a toronyba vezető csigalépcsőn.... (Igen ám, de ez is csak egy lépcsőfok, mely az Élet hangja felé vezet. És vajon mi is az Élet hangja? Egyetlen hang, vagy ahányan vagyunk annyiféle? De akkor hol keresse a sajátját? A Hangok templomában már mindenki csak a Hangokkal foglalkozik, nehéz meghallani a másik hangját, akkora a hangzavar, és még nehezebb meghallani a saját hangunkat...) Újabb hosszú évek következtek, immár a hőn áhított Elefántcsont toronyban, a Mágus vezetésével.Sokféle bűbájt eltanult a Mágustól, de nehéz volt eldönteni, hogy varázslásra, vagy gyógyításra használja a tudományát. Varázsló vizsgájára nagyanyjától megkapta azt a nyakéket, amire kislány kora óta vágyott. Tessék kis unokám! 8 éves voltál, amikor megígértem, hogy Varázsló Vizsgád jutalma lesz e nyakék. Szorgalmas és kitartó voltál, boldog vagyok, hogy bekövetkezett ez a pillanat! Fontos állomása volt ez életének, de még csak a gyermekkor vége,a valódi felnőttkor küszöbe.

....Ahogy múltak az évek a Jóteremtőtől kapott egy aranyból készült Dó hangú harangocskát az égből. Együtt zenéltek, hallgatta a harangocska csilingelését, és egy idő után a hangzás kiegészítésére, kért az Égiektől egy lágyan búgó Lá harangocskát is. Nagyon szép lett az összhangzás, élvezték a hangok kiteljesedését. Eltelt így kétszer hét esztendő. Egy nap azonban furcsa érzése támadt a királylánynak. Eleinte nem is tudta, mi változott meg körülötte, mégis valami nyomasztó érzés lett úrrá rajta. Elvonult egy magányos sziklához, és várt, figyelt kifelé és befelé. A harmadik éjszaka álmot látott. Egy szürke palástot viselő kis ember szólította meg .Nem volt rajta semmi különös, csak a szeme volt végtelen mély: Jó, hogy ilyen szépen elzenélgettek a magatok örömére, de azt a sok mindent, amit hosszú vándorutadon megtanultál meg is lehetne osztani a föld népével! Mialatt ti itt a levegő égben boldogan éltetek, a földről eltűnt a zene, és ami még ennél is nagyobb baj, hogy az emberek már észre sem veszik ezt. Nem szeretik a csöndet, szinte fáj nekik, mindenféle zajjal, gépek zúgásával veszik körül magukat. Evéshez is , munkához is, utazáshoz is mások hangját, mások gondolatait hallgatják, a sajátjukra már nem is kíváncsiak. Ha úgy érzed, tudsz tenni valamit, ideje, hogy útnak indulj. A királylány zsebeibe süllyesztette a két kis harangocskát, és az eget és földet összekötő fáról el kezdett mászni lefelé. Mászott -mászott. A fa felsértette kezeit, a kapaszkodástól megmerevedtek az ujjai, de csak ment lefelé. Lejutott egészen a gyökerekig sötét, vizes, mocsaras föld alatti világba jutott. Keringett erre, arra, a sötétben nem tudta merre induljon. Élelmet nem talált, hideg is volt, és nagyon egyedül érezte magát. Leült hát, és zsebeiből elővette a két harangocskát, megzengette

őket. Hát, ahogy megszólaltak a csengettyűk ezer meg ezer apró fény gyúlt körülötte mindenfelé. Lassanként kivilágosodott. A sok kis fény a megszámlálhatatlan szentjánosbogárból áradt.

Ők maguk nem tudtak hangot adni, de fénnyel hálálták meg a harangok zengését, amit a királylány szólaltatott meg. Amerre a kivezető út volt erősebben világítottak, így segítették kijutni a mélyből a királylányt. Nagyot lélegzett, ahogy a felszínre érkezett, és megörült, hogy a távolban megpillantotta családja kacsalábon forgó palotáját. De nagy meglepetésére a palota nem forgott, egy helyben állt! Szedte lábát, hogy mielőbb megölelhesse szüleit, és megtudakolja, hogy miért állt meg a palota. Haza érkezvén minden változatlannak tűnt, szülei boldogan ölelték magukhoz. Ahogy beszélgetni kezdek kiderült, hogy nem tudják, miért állt meg a palota, de már észre sem veszik, nem hiányzik senkinek. Eleinte próbálták megjavítani, hívtak mindenféle mester embert külhonból is, de egyiknek sem sikerült.

Már fel is adták, hogy valaha is újra forgásba hozzák, de tulajdonképpen olyan haszontalan is az, fölösleges. Talán egy kicsit fáradékonyabbak a bent élők, mint korábban, még a szokásosnál is több a civakodás, meg mintha gyakrabban betegeskednének is azóta, de lehet, hogy mindez csak az öregedéssel jár együtt. De mesélj most már te, gyermekem, mivel töltötted az elmúlt éveket? - kérdezte az öreg király. És a királylány töviről hegyire elmesélte mit tanult a Tündértől, a Mágustól, a szorgos méhecskéktől, hogyan élt a levegőben a griffel. És ahogy elővette zsebéből a két kis égi harangocskát, és megzengette őket, lássatok csodát, eleinte nagy nyikorgással, de megmozdult a kacsalábon forgó palota! Egyre erőteljesebben, egyre bátrabban szóltak a harangok, a palota is úgy forgott, mint új korában. Mindenki dalba kezdett, táncra perdült, a királylány is elővette a szépen szóló muzsikáját. Máig is vidáman dalolnak, aki nem hiszi, járjon utána!